Venczel Valentin, igazgató:
Ha merészebb lennék, az előttünk álló évadot „kis magyar pornográfiának” nevezném, de ettől inkább eltekintek. Merthogy nem ez a cél. Ahogy az sem, hogy az évadunkban előforduló nevek, a rendezők és a szerzők nevei különbözőséget fejezzenek ki. Nem, mi idén azt szeretnénk felmutatni, mi a közös a magyar és a szláv mentalitásban, világnézetben, értékrendben és úgy egyáltalán a létben. Különösen fontos ez egy olyan korban, amely egyre csak növeli a népek közt tátongó szakadékot.
Van-e közös MI? És ha van, mit jelent ez az egyénnek és a közösségnek? Mit jelent egyáltalán az együttélés, a két nép keresztmetszete? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ adni az előttünk álló évadban. Ezért cibálunk elő Basarát, Szilágyit, Danilo Kišt, Esterházyt, Kiss Csabát – mert írásaik ott élnek a köztudatban, túllépve az etnikai, a nyelvi és a szociokulturális határokat. A klasszikus operettből a hetvenes éveket megidéző melankolikus szociodrámát gyúrunk, Balogh István Cserni Györgyéből pedig igazi színházi raritásként Fekete címen helyezünk új megvilágításba egy mítoszt, amelyért mindenki rajong, de amelyről senkinek sincs igazán fogalma.
Újabb kísérleti évad előtt állunk tehát, legalábbis amennyiben kísérlet alatt a művész állandó önvizsgálatát értjük. Ez a kutatómunka, amely előttünk áll, ismét lehetőséget nyit a színésznek, hogy elmélyüljön a szerepben, a szerep sorsában. És persze itt a rendező, aki képviselhet irányzatot és egyéni stílust is, de mindőjükben – Milenkovićban, Lénárdban, Tomićban, Milivojevićben, Đorđevićben és Popovskiban – ott a vágy, hogy a szövegre és a színészre alapozzanak. Jó sztorikat ajánlunk tehát fel nézőinknek – magunkról, magunknak.
