Március 27-én, ahogy több mint négy évtizede évente ezen a napon mindig, önmagát ünnepli és ünnepelteti a színház. Ekkor minden magára valamit adó színházban előadást tartanak, előtte felolvassák valakinek az üzenetét. Ezúttal Jessica A. Kaahwa ugandai színészt, rendezőt kérték fel, hogy fennkölt szavakkal tegye széppé ezt a napot, amelyet Jean—Louis Barrault neves francia színházi ember kezdeményezésére színházi világnapként tartunk számon és ünnepelünk. Ez a nap, ma már kevesen tudják, nem csak egy találomra kiválasztott dátuma az évnek, hanem ’68-as diáklázadáshoz kötődik. Ahhoz a mozgalomhoz, amit a történelem prágai tavaszként jegyzett meg.

Amikor Varsóban a diákok akkor vonultak az utcára, mikor a dráma, a színház gyújtó hatásától félő hatalom betiltotta Mickiewicz Ősök című drámájának előadását, amikor Európa szerte a színházak voltak a diáklázadás bástyái, ahol ihletett előadásában nagy színészek drámai monológokkal -- Belgrádban Stevo Žigon Büchner Danton halálából – tartották életben a reményt, buzdították a fiatalokat. Amikor a színház és a valóság összeforrt.

S bár idővel az egykori dicsőséges szerep elfelejtődött, a színház, a nagy szerepjátszó, okosan élt a lehetőséggel: magát ünneptető nappá nevezte ki március 27-ét.

Erről a napról szeretnék szólni, kissé sajátos módon. Nem a színházról általában, hanem a színészről, mert nekem a színházat elsősorban a színész jelenti. Ő viszi vásárra a bőrét, rajta keresztül szól hozzánk az író is, a rendező is. A színész teszi fel azokat a kérdéseket, amelyeket az előadás hozzánk, nézőkhöz intéz, s tőle függ, hogy ezeket meghalljuk-e. Joggal merül fel a kérdés: ki s milyen ember a színész? Erre válaszolni aligha illetékesebb bárki is, mint a színész maga. Őt kell tehát megszólaltatni.

Ezt teszem most én is, amikor a magyar színjátszás egyik legjelentősebb színészéhez Gábor Miklóshoz fordulok segítségért. Gábor Miklós? Ki volt, kérdezik talán sokan, kivált a fiatalok. S bár talán joggal teszik, mégis kedvem lenne Petőfi után szabadon rákérdezni: van, aki e nevet nem ismeri? Nekik (is) mondom hát: ő volt Laurence Olivier (róla talán mindenki hallott?!) után Európa legjobb Hamletje, s ő játszotta sok más szerep mellett Ruszt József emblematikus zalaegerszegi Tragédia-előadásában, ballonkabátban, széles karimájú Humphray Bogart-kalappal az első mai Lucifert. S könyveket írt (nyolcat!), mi másról, mint a színházról, de elsősorban önmagáról, mert színész volt, akit a színészet mindennél jobban érdekelt. Tőle, köteteiből idézek erre a jeles napra néhány vallomás értékű mondatot.

Ki a színész? – kérdezi önmagától s vele együtt kérdezzük mi is. „Ember, akit néznek”? Igen, de ez csak a látszat. A színész számára a színészet annyi, mint „ út önmagához”. Hogy a dráma dráma és színház legyen, ahhoz az is kell, hogy a közönség előtt a színész érezze: „Én vagyok az öntudatuk, magamhoz ragadtam” (őket). Az játszódik le, amit csodálatos tömör pontossággal Gábor Miklós így fogalmaz meg: „Megtörténtünk egymásnak”. Ha ez a kapcsolat színész és néző között nem jön létre, „amikor elvész ez a pillanat, amikor csak úgy lézengek én is - írja Gábor Miklós - magamra hagyva az időben, mint ők nélkülem, akkor már nem élek”.

Eddig az idézet Gerold László színészt ünneplő írásából, mely Gábor Miklós szavaival pontos végszót ad nekünk, hogy megemlékezzünk mi is égi társulatunk tagjairól, hogy ne feledjük el közelmúltunk színészóriásait, hiszen összeköt bennünket egy valós tér, az emlékező deszkák. A szavaikat beitták ezek a falak, és az öltözőkben lehet, hogy még mindig az ő arcuk néz vissza ránk a tükörből. Ahol most állunk, ott lehet, hogy Romhányi Ibi lépdelt, vagy Fejes György, Soltis Lajos, Pásthy Mátyás, Fischer Várady Hajnalka, N. Kiss Júlia, Sinkó István, Nagygellért János, Nagy István, és még sorolhatnánk színészóriásainkat, akiknek emléke és szerepeik még mindig itt élnek bennünk. És a balkonról lehet, hogy most is őrző szemekkel figyelnek bennünket a hajdani színidirektorok, Németh P. István, és Gion Nándor. Ünnepeljük égi társulatunkat is a színház világnapján!